34. ének - Katica

A sznobizmus és a farokméregetés az élet minden területén meghatározó, miért éppen a gasztronómiában ne lenne az? Egy jó Michelin-csillagért sok vendéglős ölni tudna és persze sokan ölni tudnának azért is, hogy ehessenek egy ilyen helyen. De ez sem másabb, mint a hisztéria ami ez első pesti McDonald's áruda megnyitásakor kitört. Nemigen szólnak másról ezek a tuszkolódások, mint Facebook-posztokról, meg a dicsekedésről: igen, megvolt ez is....

Jókat enni, különösen nem eszement árakon mért ételeket enni lehet azért másutt is. Igaz, ma már keresgélni kell azt a helyet, ahol nem "szasztok"-kal köszönnek és a pincér nem a valagát vakarja, amíg a konyhában kibontanak valami konzervet. Akkora gyökerek vannak a "vendéglátásban", hogy ma már az az általános, ha valami cukros szar helyett egy Earl Grey teát kérek a szellemileg visszamaradott, többnyire tetovált kiszolgáló általában csak néz, mint borjú az új kapura és rendszerint annyit tud csak kipréselni fogai sövénye mögül, hogy "csak fekete tejánk van, meg gyümölcsös"....

Vannak olyan helyek, amelyek előtt elhaladva az embert fura bizonyosság lepi meg, hogy oda érdemes betérni egy gyenge ebédre és ritkán okoz csalódást az ilyen megérzés. Metakommunikációs szempontból mélyebben kielemezve ezt az érzést biztosan össze lehetne rakni egy sémát, hogy mitől lesz izgató egy - rendszerint - nem is feltétlenül esztétikai élményt nyújtó homlokzat mögött felsejlő lehetőség. Pont egy ilyenbe futottunk bele a minap Zalaváron: a Katica Csárdába.

Azt biztosan állíthatjuk, hogy önmagában sem a bucsus sátor, sem a kissé szürreálisba hajló barackvirág-színre mázolt épület látványa nem indítja be a nyálelválasztást. Talán a kockás abrosz látványa, talán más volt ami megállásra késztetett. No meg a korgó gyomor...

Hamar kiderült, hogy jól választottunk. Egy teljesen tetoválatlan, régi vágású, 60-as pincér fogadott minket mosolyogva (!) és kedvesen. Kicsit riasztó volt az ürességtől kongó helyiség, mindössze egy párocska falatozott csendesen az ablak mellett. Pikk-pakk máris az étlapot lapozgattunk, várakozva a házi (?) áfonyaszörpre. Elég volt egyetlen pillantás az étlapra, hogy kioltsa a többi vendég hiánya miatt kigyúlt jelzőfény villogását - végül is Zalavár egy igazán putri hely, ahol ősztől tavaszig a kutya sem jár, bár a nyári időszakban a Balaton és a Kis-Balaton közé ékelődve jelentős turizmus lehet. 

Olyan fogást találtunk már az első oldalon (húsmentes ételek), amit vendéglőben az elmúlt 30 évben még sohasem: rizses lecsót! De a dödölle sem tartozik a mindennapi fogások közé. Az letagadhatatlan, hogy a máshol megszokott ételek is szerepeltek az étlapon, de ez megbocsátható.
A szimpatikus pincér a friss házi húslevest ajánlotta és hallgattunk rá, amit nem is bántunk meg! Nem csak finom és házias volt a húsleves, de alig pár perc alatt fel is szolgálták. Ahhoz vagyunk szokva, hogy rendelés után legalább 20-25 percet kell várakozni egy szimpla levesre, ezt itt sikerült leszorítani kb. 5 percre. Ezt később sikerült megismételni a rizses lecsóval is, ami ráadásul ízletes és gusztusos minden igényt kielégítő mennyiségben és kivitelben érkezett.
Édességet már nem is kockáztattunk meg, csak egy kávét amire szintén nem tudnánk egy panasszót mondani és amely a környezetbe illő retro edényzetben érkezett meg.

A személyzet (tulajdonos?) mindvégig kedves és segítőkész maradt, beleértve a kabát felsegítését és a többszörös elköszönést is. Summa summárum másnap is itt ebédeltünk és bár a babgulyásban a rántás lehetett volna kevésbé markáns, összességében elégedetten távoztunk.
Búcsúzásképpen jöjjön egy katicabogaras zene, mindenki örömére!
Dícsértessék!