2017. február 5., vasárnap

24. ének - Az Ogre Csókja

Hogy hogyan alakul ki az ízlésünk? Hát perszehogy a megszokott otthoni ízek és szokások a döntőek, akkor is ha később más irányt vesz a gusztusunk. Többnyire biztosan így van. Én például emlékszem, hogy apám a vasárnapi húslevest a tányérba merve mindig megsózta, majd őrölt borsot hintett rá és/vagy csípős paprikával is megbolondította mielőtt hozzálátott volna. Kisfiúként ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy én is így preparáljam a levest és hiába mart a lé, hiába aggodalmaskodott anyám, hogy "nem tesz jót az epének", gyöngyöző homlokkal és lógó nyelvvel leküzdöttem a maró folyadékot.
Jó néhány évvel később aztán jót röhögtünk a táborban, amikor az NSZK-s fiatalok szája lángba borulni látszott egy közönséges gyulai kolbásztól és borzalommal vegyes ámulattal nézték, hogy mi ezt mindennemű sziszegés és hörgés nélkül is képesek vagyunk elfogyasztani. 
A sózásról később leszoktam ezt az ex-anyósnak köszönhetem. Mondjuk más jót nem is tudok mondani róla: igazi sátánfajzat, aki mindenbe beleugatott és élete értelmét jelentette viszályt szítani... no de ez egy másik történet. A só szolídabb alkalmazásával a kezdeti fanyalgásos időszakot követően az ízeknek egy teljesen új világa tárult fel előttem, mindenkit csakis bíztatni tudok a felesleges sózás beszüntetésére. De ha már itt tartunk, nem bírom megállni, hogy pár szót ejtsek a só-mizériáról. A kékharisnyák szinte kötelezőnek érzik száműzni a konyhából a "síma" konyhasót és helyette minimum "tengeri" sót használni - sokszorosan drágábban. A hülyék.... Mintha a közönséges konyhasó nem tengeri só lenne :-) Csakhogy amikor sok tízezer éve ez a só a beltengerek kiszáradásával lerakódott még nem volt környezetszennyezés, ezért nem olyan zamatos. A "tengeri" sónak a kőolaj, a kadmium és más a világtengerekbe öntött szenny különleges ízt ad. Szerintük...
Na, de hagyjuk a sót és térjünk vissza a fekete borshoz és a csípős paprikához. Illetve most inkább az utóbbihoz, amit elfogyaszthatunk spontán vagy tudományosan :-)
Amikor először harap bele gyanútlanul az ember gyereke a csípős paprikába, akkor az ajkakra feltoluló kifejezés szinte kivétel nélkül a "b@ssza meg" szókapcsolat, ami kisgyerekként még nem formálódik konkrétan szavakká (ezért helyette a sírás és üvöltés alkalmazása terjedt el) majd közvetlenül utána a "forró" szó hallható rendszerint fonetikusan erősen eltorzult formában.
Nem logikus, hogy az első találkozás után bárki közelebbi ismeretségbe kívánjon kerülni ezzel a növénnyel, de milyen érdekes faj az ember: mégis megtörténik. Ugyanúgy mint a pálinkával...
Sőt. Az érettebb ízlésű gourmand (mint pl. én...) egyre mérgesebb és gyilkosabb fajtáit kutatja fel a szernek, mert tényleg kicsit olyanná válik, mint a narkotikum. Volt egy időszak, jó tíz évvel ezelőtt, amikor az erős paprika a veszélyeztetett fajok listájára látszott kerülni, csak komoly kutatómunka árán lehetett hozzájutni. Szerencsére mára olyannyira visszakúszott a közéletbe, hogy bármelyik lepukkadt teszkóban bátran magához ragadhat az ember néhány méregzöld hegyeset és a vacsoránál nem éri csalódás.
Aztán egy újabb szubkultúra jelent meg - áldassék a neve - a chilifogyasztóké. Itt is ott is kisebb manufaktúrák kezdenek termesztésbe, tisztára olyan az egész mint a vadkendertermesztés, csak éppen nem üldözik a fakabátok. A chili iránti szerelem nálam pont a Tescoban lobbant lángra (szó szerint). Van ugyanis egy afféle gyarmatárus rész a nagyobb Tescokban, aránylag eldugva ugyan, de érdemes felkeresni, mert érdekes cuccok vannak ott felhalmozva. Mint pl. indiai chili. Hoppá!
Azóta van a konyhában egy olyan szentélyféle sarok, ahol a polcon bárhonnan jól látható helyen áll a chilis csatos üveg, megnyugtatóan mintegy hívogatva: csippencs ki belőlem egy keveset, kérlek! Aggasztó viszont, hogy egyre apad a készlet és azóta sem sikerült soha ugyanezt a cuccot megtalálni, hogy a készletet hosszabb távra biztosíthassam.
Szakadatlan kutatássá vált az élet a mindennapi chili biztosítására és hát az ember belekapaszkodik minden szalmaszálba. Ott van pl. a "Pokol tüze" ketchup a Félix-től. Hát ha ilyen tüzes a pokol, akkor bizony érdemes lesz becsomagolni egy plédet indulás előtt, de a fejlesztés iránya kétségkívül jó. A minap ennek egy továbbfejlesztett kézműves változatát is sikerült fellelnem. A termék neve zseniális, engem az ilyenek mindig levesznek a lábamról: Marha Erős Chiliszósz. Persze az ilyen ketchupszerű cuccoknak a felhasználhatósága korlátozott, pl. nem tenném bele a vasárnapi húslevesbe.
A minap viszont két, elherdált milliárdokról szóló lehangoló cikk olvasása között találtam valami igazán érdekeset. Ami nem a fidesznyikek lopkodását sorolta vég nélkül, hanem becsületes magyar chilitermesztő embert mutatott be. Így fedeztem fel a Chiki-Chilit. Csupa szellemesen hangzó, ígéretes kézműves chili: az "Ogre Csókja", a "Boszorkány lehelete", az "Édes rémálom" és a kedvencem: a "Perzselő Pokol".


Régen (mondjuk 10-15 éve) egy tortúra lett volna beszerezni ezeket a finomságokat, viszont manapság ímélen hamar egymás tenyerébe csaphattunk és megkötöttük az üzletet. Most itt ülök, írom ezt a bejegyzést és ég a pofám :-) kóstolgatom a jóféle magyar chilit. Csíp ahogyan kell, de tényleg úgy van, ahogyan a mester ígérte. Először szétárad az íze a számban és csak utána jön az elsöprően csípős chili-hatás.
Próbáljátok ki, érdemes!
Dícsértessék!