A felnőtté válás egyik legnehezebb része - nem is sikerül mindenkinek - elérni, hogy önmagunk előtt legalább be tudjuk vallani: hagytuk megszivatni magunkat. Szóval: balekra vettek. Ez történt velünk is a minap. Norvég homár... a Spar-ban....
Hollywood-i filmélményeken szocializálódva az ember lelki szeme előtt a tacskónyi állattal való komikus, sziszifuszi viaskodás az első felvillanó kép, no meg a nyálcsorgatás és csámcsogás a mennyei ízű csemege fogyasztása közben. Hát igen. Az első felkiáltó jelnek akkor kellett volna felvillanni, amikor átgondolva a hívogató "Akció!" felirat megpillantásakor egyetlen norvég, homáros filmélményt sem tudtam felidézni. De mégiscsak, faluhelyen, távol minden tengertől... homár...
Na, most már mindegy, győzött a mohóság megvettem a cuccot. Kicsit az is motivált, hogy milyen baró lesz a blogon homáros bejegyzést tenni. Fotókkal.
Otthon, hideg fejjel már lankasztó volt kézbe venni a fagyott rákocskákat, merthogy nem brutál nagy rákollók voltak a zacsiban, hanem valami mega-garnélák. Vagy mifene. Az interneten aztán persze hamar kiderült a turpisság. Illetve az, hogy érdemes lett volna előbb tájékozódni és csak utána nyitogatni a bukszát.
Nu, tavariscsi... nem maradt más hátra, mint előre menekülni. A szakirodalom tanulmányozása és szóbeli instrukciók után belevetettük a soklábú kispajtásokat a fokhagymás-petrezselymes vajba és sütögetni, sütögetni.
Amúgy jól festettek az állatok a serpenyőben és pillanatok alatt ínycsiklandó illatfelhő borította be a konyhát, ezt kár lenne tagadni. Nem is kellett órák hosszat sütni-párolni a rákhúst lévén aránylag kevés mócsing a páncél alatt. Meg aztán finom is volt az a kevés, amit kitartó szotyizással ki lehetett bányászni a kitin alól. Csak az a tudat fájt, hogy mekkora darab karajt csomagolt volna a hentes ezért a pénzért...
Dícsértessék!
